A pliocén mostoha körülményei nagytestű, növényevők kihalásához vezetett. Példának okáért ott van az óriáslajhár, ami nem csupán viccből kapta az óriás nevet, méretei megközelítették az elefánt méreteit. Egy kifejlett példány 6 méter hosszú lehetett és kb. 4 tonnát nyomott. Hatalmas körmeik akadályozták a járásban, így ahelyett, hogy manikűröztetett volna alkalmazkodó képességét vette elő, s hátsó láb élén közlekedett. Továbbá a farkát használta harmadik végtagként. Hatalmas karmai ásásra is kiválóan alkalmasak voltak a 20. század végén számtalan összefüggő alagútrendszert fedeztek feltehetően felegyenesedett barátunk alkotott, bár a kutatók véleménye még nem teljesen egybehangzó.
Ekkor tűnt el a föld felszínéről a hatalmas méreteket öltő Gyapjas mamut is. Amikor beköszöntött a korábban már említett Würm jégkorszak Eurázsia és Észak-Amerika ekkor jéggel borított területén tengette napjait az elefántok családjába tartozó óriási ormányos. Magasságuk 2-3 métert is elérte, tömegük pedig csaknem meghaladta 8 tonnát. A hideg ellen dús bundával védekezett. Méghozzá kétrétegű barna szőrzetet növesztett, felül barnás, durva fedőszőrzet fedte ez alatt, pedig finom tapintású hőszigetelő réteg védte a kehüléstől. Továbbá a hőveszteség csökkentése miatt hatod akkora fülecskét növesztettek maguknak, mint jobbára az állatkertekből ma is ismert Afrikai elefántok.
Azonban abban nem különböznek a mai ormányos bandáktól, hogy családostul rótták a tundrákat. Fogazatuk alkalmazkodott a mostoha körülményekhez, barázdáltabbak voltak, hogy könnyebben őrölhessek meg a fagyott falatokat. A fák gyönge hajtásaival táplálkoztak, viszont csupán a nyári időszakban tudták tudták rendesen megtölteni méretes bendőjüket. Így a zord tél beállta előtt a szervezetük nagy mennyiségű zsírt halmozott fel a válluk tájékán lévő púpszerű képződményben, ezért bírhatták ki a hosszabb koplalási szakaszokat is. Azonban ha minden kötél szakadt, akkor 2 méteresre megnövő agyarukkal kotortak maguknak harapnivalót a vastag hó és avar réteg alól.
A macskafélék egyik kihalt családját alkották a kardfogú tigrisek. Nevük beszélő név, hiszen hatalmas, 10-20 cm-esre is megnőttek felső agyaraik, amik a kardhoz hasonlatosak. Azonban ezeknek a félelmetes agyaraknak haszna még vitatott. Az bizonyos, hogy nem csont törésre használta, valószínűbb, hogy az áldozat nyakának átharapásában, a főerek és a légcső roncsolásában segédkezett a kegyetlen ragadózónak.
A Würm jégkorszak következő áldozata a Glyptodon volt. Tessék megnyugodni nem szidtam senkinek az édesannyát ezt a nevet igen is egy őskori élőlény viselte, méghozzá egy hatalmasra nőtt tatu. Amerika területén élt és lágyszárú növényeken éldegélt. Nevének eredete görög és rovátkolt fogút jelent.
Hátán egy 2,5 cm vastagságú páncélt cipelt pontosan ezért hívhatnánk egy négy kerék helyett, négy lábon tipegő őskori bogárhátúnak. Ez a hasonló a teknőshöz, azonban az lényeges különbség, hogy a Glyptodon a fején is pofás kis sisakszerű páncélt viselt a fején is, illetve farkát is ugyanez a védőréteg borította. Ez a teljes harci dísz a testtömege 20%-át tette ki, haszna pedig ragadozó támadáskor mutatkozott meg. Kb 2 tonnát nyomhatott, magassága 1,5 méter volt, hossza pedig 3.
Békés növény evők lehettek, akik alig 2-3 km/h-val száguldoztak Dél-Amerika területén. Veszélyt az előbb említett Kardfogú tigrisek jelenthettek. Azonban nem volt könnyű dolguk, hiszen ezek a csodálatos állatok, olyan páncélzatot növesztettek maguknak, amit még egy római katona is megirigyelt volna. Csupán a hátukra fordítva, védtelen hasi oldalukon tudták megsebezni őket, ami sajnos végzetesnek bizonyult.